Eredeti leírás: A világmegváltó Jézushoz hasonlóan nekem is a fenyőfa a kedvenc fácskám. Midőn 2003-ban szert tettünk a hartai vityillóra, az előző tulajdonos jóvoltából már akkor tele volt a kert fenyőkkel, akikből a szörnyek pusztító munkássága után napjainkra nyolc példány maradt.
Az egyre katasztrofálisabb nyári hőségek és aszályok következtében a drága fenyők folyamatosan száradnak, hervadnak; az ádáz Szatyorfülű meg mindég lesben áll, és az elszáradt alsó ágakat azonnal levágja, gorombán elcsúfítván ezzel a hőn imádott növénykéket. Hogy ezt valamelyest megakadályozzam, néhány éve rendszeresen öntözöm a nagy vízigényű, de ugyanakkor kicsiny gyökérzetű kerti fenyőfákat. Ezen ténykedésem az elborult elméjű, görcsösen garasoskodó Szatyorfülűnek fenemód szúrja a szemét. Néha a szó szoros értelmében meg kell küzdenem vele, hogy a fák (és a többi növény a kertben) vízhez jussanak. Olyankor általában énrám bottal, seprűnyéllel; illetve a slagra késsel támad.
Ezúttal próbáltam elejét venni a tylumságnak, ugyanis még a szörnyek reggeli megébredése előtt indítottam el a locsolást. (A fölvétel elején az ásításom tehát teátrális.) Viszont a vízcsobogást addigra már a kollaboráns Ládikám kiszúrta. S naná, hogy Szatyorfülű tömény, pusztító erejű mogorva acsarkodásának és hörgésének a céltáblája lettem azonnal. Hiába próbáltam észérvekkel meggyőzni (kiemelve, hogy nemrégiben bő ráhagyással előre kifizettem a locsoláshoz használt szivattyú villanyszámláját), Fulucke csak habzó szájjal mocskolódott és fenyegetőzött szüntelenül, akár egy agyatlan zombi... Úgyhogy újfönt muris kis balhécska csapódott, a várakozásommal ellentétben. Csak utólag derült fény Ládikámnak egy apró, ámde tylumságosan fülűajzó tévedésére: A locsolóvíz nem tengett túl, és nem a fenyőfa törzse mellől folyt le a pince elé, hanem az öreg, kilyikacsosodott slag oldalából spriccelt ki.